Nem mondom, hogy úgy vártam a legújabb varázsvilágban játszódó filmet, mint ahogy az unokatesóim várják a Star Wars-saga folytatását, de azért jó érzéssel ültem be moziterembe, mert jó volt újra Rowling meséjét látni, hallani. És hogy éreztem magam, mikor a stáblista alatt elhagytam a székem? Na, azt mindjárt kifejtem.

Nagyon szeret Hollywood rácuppanni a nosztalgiafaktorra, így nem maradhatott ki ebből a Warner sem, és felélesztették az egyik legsikeresebb szériájukat, a Harry Pottert. Vagyis annak az univerzumát. Hiszen a történet jó 70 évvel HP megszületése előtt játszódik, amikor még Göthe Salmander még meg sem írta a Legendás lények és megfigyelései című korszakos művét. Itt a tudós éppen New Yorkba érkezik, hogy beszerezzen még egy állatot, csak közben egy mugli közbenjárására elszabadul pár lényecske Manhattanben és a város lakóit ráadásul egy veszélyes erő tartja rettegésben. Ja és egy régi ismerős árnya is felsejlik.

Sok bajom nem volt a filmmel, a történet kellemes volt, a látvány magával ragadó, az állatok kellően kreatívan lettek kitalálva, az egyik csavar még jó is, a mugli vicces, a kor szépen ábrázolt, a társadalom tetszetős, a zene magával ragadó. Csak a casting nem olyan jó. Eddie Redmayne unalmas, nem több egy introvertált tudósnál, és az sem menti meg, hogy kvázi Ash Ketchum és Noé szerelemgyere. Collin Farrell mágusa is inkább a meh kategóriába esik, ott van, de már nem emlékszek rá, hogy mi volt a neve. Pont úgy, mint a mágusrendőr kisasszonyéra sem (Tina – puskáztam az imdb-ről). De őt legalább jól játszák el.

Akik viszont nagyon jók, azok a mugli és a boszirendőr testvére, Queenie. Az első, aki Kowalski névre hallgat (következő részekben jön hozzá Rico, a Kapitány és Közlegény), aki nem szeretne mást, mint Vajna Timit követve fánkboltot nyitni, csak milliárdos férj híján kölcsönt kéne felvennie, de mivel nincsenek kapcsolatai állambácsinál, nem kap kedvezményes hitelt. A bankban viszont összefut Salmanderrel, összekeverik a táskájukat (facapalm), és belecsöppen a varázsvilágba. Kowalski testesít meg minket. Vagyis azt az énünket, amelyik először látta a varázsvilágot. Ja, és ő felel a vicces jelenetek jó részéért is, és jól is hozza azokat. Míg Queenie pont a korszak sztereotip porcelánszépség naivája, akiben azért, mint kiderül, sokkal több is van.

A fenti két karakteren túl leginkább az tetszett a filmben, hogy tágult a varázsvilág azzal, hogy láthattuk, milyen az, amikor a mágia és a hétköznapi világ keveredik egymással. Kiléptünk a Roxfort burkából, új terepen, új díszletek között lehettünk újra részesei. Valamint jól állt neki a sötétebb tónus, a bevitt témák (pl. családon belüli erőszak) pedig pont már az eggyel nagyobb generációnak szólnak, mint a HP-történetek. Az pedig külön plusz pont, hogy Rowling világhírűvé tette az egyik szereplő által a mi kredenc szavunkat.

A végén megjegyezném, hogy a végecsavar után vertem a fejem a falba. Miért kellett ezt az elhasznált színészt beválogatni erre a szerepre? A történet szerint nem jóval fiatalabb a karakter, akit ez a középkorú játszik? Öt filmen keresztül kalózkodik majd itt nekünk… ah, de legalább itt egy jelenetet kaptunk csak belőle.

Na de, összességében megérte kiadnom pénzt érte, nem mondom, hogy tűkön ülve fogom várni a folytatást, de szerintem két év múlva újra bemegyek miatta a moziba.

Bodor Máté