Azért talán egy picit borzasztó, hogy 22 évesen az élet hiábavalóságán, az álmok be nem teljesülésén, az ideák halálán morfondírozok napok óta. Ennek oka, hogy az Örkény István Színház Az ügynök halála című produkciója jár a fejemben.

Annak a Willy Loman története, akinek rá kell jönnie, álmait maximum elmesélheti, mert csak tervezgetni szeret. Az a Willy, aki bálványozza bátyja karrierjét, aki 17 évesen bement a dzsungelba és 21 évesen kijött belőle dúsgazdagon, kitömve gyémánttal. Az a Willy, aki úgy látja, Biff fia hasonlóan vállalkozószellemű, Happy fia pedig sikeres az üzletben és a nőkben. Az a Willy, aki magának is elhiszi, megkeres heti 200-t, pedig mindig a szomszédtól kér kölcsön, hogy fussa a mosógép/autó/tűzhely/hűtő/lakás/életbiztosítás részletére.

Csakhogy Willy megöregszik és a múlt egyre csak egybemosódik a jelennel, néha még ő maga se tudja, mikor van. Majd amikor a kiderül számára, sosem lesz a sztár, akinek gondolja magát, hogy Biff egy szerencsétlen lézengő, hogy Happy csak egy szánalmas szoknyapecér, megcsömörlik. Bemegy a dzsungelbe, hogy a maga gyémántját hagyja a családjára.

22 évesen látni ezt a darabot, akkor, amikor még az álmokat tervezem, amikor el merem hinni magamról, hogy valaki lehetek, egészen fejbevágó élmény. Mert bár mondjuk, az álmok azért vannak, hogy azokat megvalósítsuk, de egy idő után az álmok az ellenségeink lesznek, ha csak tervezgetjük őket. Ha az ember nem vigyáz, nem fogja kibírni annak a tudatát, hogy ő is csak egy tucatember.

Az Örkény Színház előadása mindent megtesz azért, hogy ezt az arcodba vágja. A darab nem a klasszikus „Loman-ház nappalija”-díszletben játszódik. A színészek majdnem a színpad legelején mesélik el a történetet, legtöbbször az arcunkba, csak nagyon kevés alkalommal beszélnek egymáshoz. A berendezés négy székre és egy ajtósorra korlátozódik, amelyen keresztül a múlt és a jelen szereplői folyamatosan ki-be járkálnak.

Aki nem szokott hozzá, hogy az magának kell figyelnie az idősíkok változására, annak komoly feladat a darab követése. De szerencsére a rendező (Mácsai Pál) gondolt rájuk, mivel a szereplők öltözékében és a zenében is fel lehet fedezni az időváltásokat. Egy valami viszont állandó, az pedig Willy Loman és az ő köntöse. Bármikor is vagyunk, ő nem vált ruhát. Kicsit olyan, mint Billy Pilgrim, aki Kurt Vonnegut korszakos regényében szabadult el az időben és élete bármely pontjára oda tudta magát gondolni. Csak se Billy, se Willy nem tudja kontrolálni, hogy mikorra érkezik.

Mint említettem, a történések minimálisra vannak redukálva, így a darabot a színészek viszik el a hátukon. Közülük az igásló Gálffi László Willy szerepében, aki szinte végig a színpadon van, valamint a Biffet alakító Molnár Áron. Aki pedig nem gyakorlott színházas, az is felfedezhet egy ismerős arcot, hiszen Ben bácsi szerepében nem más látható, mint aki szállóigévé tette az „Ízirájdert”; Csuja Imre.

Fontos darab Az ügynök halála, és bár a negyvenes években íródott, mondanivalója a mai környezetben is könnyen értelmezhető, és mindenkinek tartogat valamit, hogy ne csak sajgó hátsóval hagyja ott az Örkény Színház kényelmetlen székeit.

Bodor Máté

Fotók:Marjai János és Toldy Miklós