Mélyen lüktető dühös szintipunk ütközik szexi chiptune szférákkal. Mintha egy másik dimenzióban készült szemcsés video felvételeibe csöppennénk, ami egyszerre játszódhat akár egy templomromnál vagy akár egy füstös pinceklubban. Hagyjuk, hadd merítsenek el teljesen a hangok és neonban fel-felvillanó sziluettek a legbensőbb valónkig. Így érezheti magát, aki részt vesz a kanadai Crystal Castles egy élő fellépésén.

A transzba ejteni képes zenekar stílusosan egy azonos nevű 80-as évekbeli videojátékról nevezte el magát.  A rétegzenét képviselő formáció kezdetektől, 2004-től sokat épít az élő performanszokra. Nagyban hozzáadott ezekhez Alice Glass a maga furcsa módján bájos vokalista, a számok kirobbanóan energikus tolmácsolásával. 2014 októberében passzív-agresszív viták kíséretében Glass kilépett szakmai- szólókarrier valamint személyes okokból- úgy tűnt ennyi volt. A duó megszűnésének rémhíre az ideiglenes gyász után eloszlott mivel a dalszerző és a zenei alapokért felelős Ethan Khan, megtalálta az új énekesnőt, a titokzatos Edith Frances személyéb_antipopsztarnak_lenni_crystal_castlesen. Bár szó szerint idézve Khan-t "nagy változások előtt áll a formáció", a hasonlóság Alice stílusával és hangjával kísérteties, az első kételyek eloszlottak, nem csalódtunk. A turné koncertjei is hozzák a várt élményt. Majd 3 év kihagyás után idén nyáron megjelent a negyedik Chrystal Castles lemez, Amnesty címmel. Az 12 dalból álló anyag hozza a hozzáfűzött reményeket, viszont a kritikusok szerint is a harmadik albummal ellentétben sokkal letisztultabb de hozza witch house alapokon nyugvó gótikus diszkó hangulatot is.

Részlet Khan egyik érzelmes dalszövegéből:  „Nézd,angyali/ahogy alszol mielőtt megérkezem/imádkozom majd érted kedvesem/tűzre dobott virág” (A Violent Youth c. dal szöveg részlete.) 

A számok problémás témákat feszegetnek: testi-lelki torzulások, gyermekkor, vágyak, sérelmek, elmúlás, hit. Érdekesség,hogy gyakran kiszámíthatatlan a felépítés, hirtelen gyorsul vagy lassul a tempó vagy egy torz sikoly figyelmeztet,hogy valami nem oké. Mikor pedig már számítanak rá,akkor csak lágyan végigvezet minket. A  Violent Dreams és az Affection súlytalanságot idéz míg Baptism és a Sad Eyes-ra kipattan a szemünk. Utánanézni klipeknek és a diszkográfiának szerintem mindenképp érdemes! Akaratlanul is asszociálok őket hallgatva mind a 90’es évek aleternatív rockzenekarainak filozofáló álmodozásaira, mind a 80as évek dögösebb, sötétebb tónusaira, valamint a 70’es évek cold wave ritmusaira. Khan említi is egy interjúban,hogy volt olyan pillanat, mikor konkrétan a New Order–t dúdolva fogalmazódott benne ötlet egy új dalhoz. Azt szűröm le, hogy miután megismertem a zenéjüket már akaratlanul is többnek érzem magam tőle, és továbbra is nyugtalanítóan nézem azt a sok agressziót, amit zenélésbe is be lehetne fojtani...akár. Valaki az esőkopogásból is dallamot farag, valaki csak sopánkodik, hogy miért nem süt a Nap.

Úgy gondolom, hogy egy „elcseszett világban”  „antipopsztárnak lenni” példaértékű hiszen olyan törékeny és mulandó a boldogságérzet.  Ez az amit a duó átütő erővel tolmácsol, valamint ez a különös kívülállósság adja a zenéjük időtlenségét amivel önmagukat ’weird’-nek, furcsának érző tinik és fiatal felnőttek százai tudnak azonosulni.

Fábian Anna 'Zoé'